Visszajelzés. Kell ez nekem? Légy bátor!

Sajnos manapság az emberek többsége úgy áll a visszajelzéshez, hogy az ciki.

Ciki adni valakinek és ciki kapni is valakitől egy visszajelzést.

Az adás oldalán teli vagyunk félelemmel, hogy mit szól majd a másik fél. Mi van, ha indulatos lesz és kérdések merülnek fel? Nem vagyok elég jó, azért akarnak visszajelzést adni nekem?

Tényleg csak ezek a variációk léteznek?

A munkám során sokat találkozom azzal, hogy valaki beszél a másikról, hogy mi az, amit jól csinál vagy nem csinál jól.

Mégis nekem beszél erről, nem annak, akiről és akinek szól a visszajelzés. Ilyenkor fel szoktam tenni a kérdést:

„Neki ezt mondtad már?” „Beszéltél már vele is erről?”

Nem nehéz kitalálni a válaszokat: „Nem” „Már akartam...” „Már akartam, de nem értem rá, nincs időm...” „Majd fogok...”

Ritkán kapom azt: „Igen, már átbeszéltük.”

Azt tapasztalom, hogy félnek az emberek. Félnek odaállni a másik elé és felvállalni a véleményüket. Félnek attól is, hogy valaki ad neki egy visszajelzést és vajon az mi lesz.

- Mi van, ha nem fogadja el a visszajelzésem?

- Képes vagyok-e jó visszajelzést adni?

- Minek én mondjam neki?

- Relevánsan tudok visszajelezni?

- Elég hiteles vagyok?

- Hogyan fog reagálni?

- Mi történik, ha kiakad? Ha kiabál? Ha nem ért egyet?

- Mi történik, ha nem akarja meghallani, amit szeretnék neki mondani?

- Már próbáltam, de nem érti. Minek mondjam el újra?

Ha megnézzük ezeket a kérdéseket, többet szól rólunk, mint arról, akinek adni szeretnénk a visszajelzést a munkájáról vagy viselkedéséről.

A mások oldalon is megjelenik a félelem:

- Minek akar velem beszélni?

- Nem vagyok elég jó?

- Valamit rosszul csinálok?

- Baj van a munkámmal?

- Baj van velem?

Miért nem gondolnak arra az emberek, hogy simán lehet, hogy elismerni akarják őket? Vagy azt, hogy milyen szuper nekem, hogy a fejlődésem érdekében kapok visszajelzést? Vagy azt, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy rálátnak a munkámra?

Az emberek éheznek arra, hogy kapjanak visszajelzést, de mégis, ha ott a lehetőség, hogy ő tegyen azért, hogy ő táplálja ezt az igényt, elfordul.

Mi van, ha kellemetlen lesz... elég bátor és magabiztos vagyok odaállni a másik elé és elmondani mit csinál, és az hogyan hat rám vagy másokra?

Szerintem ez nem szól másról csak arról, hogy össze tudom-e szedni magamban a bátorságot, a magabiztosságot és a professzionalizmust ahhoz, hogy beszéljek vele.

Miért várom el mástól, hogy odaforduljon hozzám, hogy segítse a fejlődésem, ha én ugyanezt nem teszem meg?

Valljuk be nem könnyű bárkinek visszajelzést adni. Én is van, hogy csak a „kispolcra” raktározok valamit és van, amikor elgondolkodom vajon megéri-e? Azt kell, hogy mondjam az elmúlt 10+ évben azt bántam meg, amikor nem tettem meg, pedig meg kellett volna. Elvettem az esélyt a változástól.

A közelmúltban egy vezető társamnál sokat dilemmáztam. Vajon elmondjam-e neki, hogy utóbbi időben azt látom, hogy máshogy viselkedik.

Pár nap gondolkodás után úgy döntöttem elhívom egy beszélgetésre.

Már vártam a beszélgetést és minden lehetőségre felkészültem. Mivel kellemetlen volt a téma, ezért alaposan átgondoltam mit szeretnék mondani. Nagyon sok jó könyv, képzés, workshop van arról, hogy hogyan érdemes jó visszajelzést adni.

Talán mindegyikben ugyanaz fellelhető, amire én is minden alkalommal támaszkodom:

- Legyél őszinte

- Beszélj objektív tényekről

- Használj külső és belső adatot

- Beszélj arról, hogyan hatott rád az ő viselkedése, mondandója

- Legyél konkrét

- Ne általánosíts

- Ismerd el azt, amiben ő jó

Sokszor talán már itt elengedjük a dolgot. Ki akar erre felkészülni vagy átgondolni?

Én a mai napig beleteszem az energiát.

A beszélgetést nem bántam meg, sőt minden szó betalált és megköszönte. Ő nem is vette észre hogyan változott meg valaminek a hatására.

Kiderült, hogy mennyire más van a lepel alatt, minek szól az ő viselkedése valójában, ami simán lehet, hogy az ő vakfoltjában volt és most tudatosult számára. Egy félórás beszélgetésben mi történt valójában: egyszerre hatottam egy emberre és magára a rendszerre, szervezetre is. Azzal, hogy ő tudatosodott a viselkedésében akaratlanul is változást hozott a rendszerre nézve is.

Példaképp, ha egy vezető mikromenedzsel, de neki nem is tűnik ez fel, ha kap egy visszajelzést, hogy miben látják, hogy ő ezt csinálja, tud vele mit kezdeni és dönteni arról, hogy mit gondol erről. Amíg senki nem szól neki nem fog ebben változás történi.

Akárhogy nézzük, ha nem jelzünk vissza és nem beszélünk arról, hogy valami nem oké nekünk vagy hogyan hat másokra vagy ránk, azzal nem lehet mit kezdeni.

Remélem ez a cikkem másoknak is ad erőt abban, hogy megéri a bátorság, ha néha komfortzónán kívülre is kell lépni. Megéri minden visszajelzés és a rá szánt idő, ami nem csak egy személyt, hanem egy rendszert is előre mozdíthat. Win-win: Megéri nekem és megéri a másiknak is.