Ismerős, amikor valaki az összes frusztrációját rajtad tölti ki? Amikor azt érzed nem is tudod, hogy mit tettél, de veled bunkók, flegmák és még sorolhatnám.
Sok esetben ez a párkapcsolatokban is megtörténik. Hazajön az egyik fél egy nehéz nap után és biztos, hogy mindenbe beleköt, hogy otthon miért nincs elmosogatva, miért nincs kimosva, vagy csak miért nincs összeszedve a kiteregetett és megszáradt ruha.
Biztos vagyok benne, hogy mindenki találkozott már hasonló szituációval.
Az Agile Coach lét piszok nehéz. Valahogy az esetek többségében az a vége, hogy te vagy a hibás és „ezt nem lehet megoldani”. Hát valóban nem lehet, ha te nem teszel érte. Sőt te kapod meg azt is, hogy épp minden szar és amikor próbálnál nekik segíteni, akkor azon veszed észre magad, hogy te kapod meg mindazt a feszültséget, ami egy-egy csapatban felgyűlt. Erre szokta mondani az egyik nagyon kedves kollégám: „ehhez a szakmához vastag bőrt kell növeszteni az arcodon”. Jót szoktam ezen mosolyogni, viszont valahol azt gondolom a vastag bőr mellett egy lelki stabilitásra is szükség van, hogy ne tudjanak kimozdítani vagy megrendíteni.
Sok Agile Coach-ot és Scrum Master-t mentoráltam már és az a meglátásom, hogy a személyes stabilitás az, ami a legfontosabb. Amikor megrendítik az önbizalmunk és magabiztosságunk, amikor bennünk okoznak egy „én nem vagyok elég jó” helyzetet, nos onnan nehéz visszafordulni és továbblépni. Minden társamnál le a kalappal, aki ezt magában helyreteszi és megy tovább.
Ha megnézzük ugyanez történik a környezetünkben… hányszor pampogtunk egy kiszolgálónak egy boltban, amiért lassú, hányszor kezdtük el a valakit bántani szavakkal, amikor nem ő tehetett valamiről? Hányszor bántjuk pont a saját barátainkat, szeretteinket, amikor ők csak segíteni akarnak? Pontosan ugyanezt éli át egy Agile Coach.
Az elején nekem ez nagyon nehezen ment, sőt észre se vettem. Minden apróságot magamra vettem és azt gondoltam nekem kell megváltani a világot. Később rájöttem, hogy azért ez nem pontosan így van, de hosszú volt az út, hogy most így gondoljam.
Ahogy telt az idő rájöttem, hogy mi az, ami rólam szól és mi az, ami róluk. Hol jelenik az meg, hogy valaki cselekszik azért, amit el szeretne érni vagy sem, vagy csak felelősöket és hibásokat keres. Azt se értettem soha, hogy valaki miért nem kezd el cselekedni, amikor még van lehetősége a befolyásoltsági körén belül és mindent megtett azért, hogy változást érjen el. Később rájöttem, hogy nem indulhatok ki magamból. Nem indulhatok mindig abból ki, hogy ha én ott ülnék csapattagként vagy vezetőként mit tennék. Mások vagyunk, más nehézségekkel és más önismerettel. Mások a nyomó gombjaink, mások a horgaink, amik egy játszmába hívnak. Nagyon nehéz minden játszmát felismerni magad körül.
Te el tudod határolni, hogy mikor szól valami rólad vagy a másikról?
Az egyik kedves tanárom egyszer azt mondta nekem, hogy minden helyzetet közösen hozunk létre. Mindenki beleteszi a saját 50%-át. Mennyire igaz és mennyire nehéz ezt magunknak bevallani, amikor nehéz helyzetbe kerülünk. Szeretnénk hinni, hogy csak a másik fél a hibás.
Azt gondolom ahhoz, hogy ezt a gőzt ki tudjuk engedni, szükség van arra is, hogy néha mi is ventilálhassunk. Mindenkinek meg kell találnia mi az, ami ezt a ventillációt elősegíti.
Ilyenkor segít, ha csak kimondod: „most kérlek hadd engedjem ki a gőzt”.
Comments