Mond ki:"Meztelen a király"

Valakinek hangosan kimondani a véleményünket vagy felvállalni, hogy valaki csak utazik a csapattal… Ez az igazi nehézség! Megtanítani a csapatnak, hogy hogyan standup-oljon az nem is olyan nehéz, mint amikor ki kell mondani hangosan h “Meztelen a király!”. Sajnos valljuk be jó pár AC és/vagy SM ezt nem teszi meg, mert annyira ciki neki is, hogy inkább egy ilyen szituba bele se mer állni. Pedig ha tudnák mekkora változást lehet elérni…

Olyan ez, mint egy rosszul működő párkapcsolat. Az elején minden szuper és mindenki boldog. Jönnek szépen a problémák és mi történik? Mindenki néz jobbra vagy balra, de el nem mondja a másiknak mi a baja. Tipikus női válasz a mi a baj kérdésre: “Semmi”. Megbeszéli mindenki a saját barátaival, hogy fú de szemét a másik vagy h “képzeld azt csinálta hogy” de pont annak a személynek akivel meg lehetne oldani azzal nem beszéljük meg. Telik szép lassan az idő és a pár már csak éldegél egymás mellett majd elvállnak útjaik. Arra senki nem gondolt, hogy ha a másikkal megbeszélte volna a problémáit még lehet megoldás is született volna és boldogan élnének tovább. “Ez olyan kellemetlen.” Szoktam megkapni, amikor felteszem a kérdést, hogy miért nem beszél valaki azzal, akivel problémája van. Képes a csapat is egymás mellett eléldegélni, ahelyett, hogy beszélnének arról szemtől szembe mi a gond. Inkább mindenki benne marad egy láthatóan senkinek nem jó helyzetben. Ami ennél még rosszabb, hogy ez egy munkahely, ahol számítanak az eredményeket és ha emiatt nincs eredmény… engem frusztrál titeket nem? Azt gondolom ilyenkor az a dolgom, hogy kitegyem az asztalra és beszéljünk róla. Ha nincs példánk arra, hogy ezt meg is lehet oldani, akkor tovább kell élünk ebben a nyomorban. Ha meg sem próbáljuk másképp, akkor fogadjuk el, hogy elértük a plafont és ennyi a max. Általában itt szokott jönni a felsővezető, aki nem ezt akarja. Mégis olyan nehéz valakiről beismerni, hogy nem jó az adott pozícióban, arról nem beszélve, hogy senki ki nem meri számolni ez mennyibe kerül. Mindezt azért, mert a másiknak nem merem megmondani a szemébe mit nem csinál jól vagy már szóltam neki többször, de nem változott semmi és én továbbra sem tesztek semmit. Hál Istennek azért több lehetőségünk is van, hogy a csapatokat és vezetőket ezekben a helyzetekben segítsük. Viszont ez nem megy másképp: őszintének kell lenni. Ekkor jönnek nekem azzal, hogy “Ha őszinte leszek vele, akkor az lesz hogy…” vagy “Ha elmondom, akkor sem oldódik meg.” Az elmúlt pár hónapból eszembe jut jó pár alkalom, ahol ez mégis működött. Vegyünk egy nagyon egyszerű példát. A pillanat amikor megtörténik és valójában nem történik semmi: “Pistike, a User story-k borzalmasak, amit írsz és nem lehet belőle dolgozni, nincs benne semmi infó. Nem lehetne, hogy ez megváltozzon?” Erre valami hasonló választ vár a hiedelmünk: “A US-knak semmi bajuk nincs, így a jók, a nagy könyv is megírta, hogy így kell és kész.” Ami érkezik: “Persze, mi hiányzik belőle, mivel egészítsem ki?” A fejlesztő ott áll döbbentem, hogy nem erre a válaszra számított. Nem is olyan nehéz nem? A saját fejünkben mindig lejátszódik a film, hogy mi lehet a végeredmény, majd kiderül, hogy van másik forgatókönyv is. A kellemetlen helyzetek kerülését mindenki profi módon tudja űzni. Ezzel az a gond, hogy ha hatékony jól működő szervezetet akarunk, akkor elkerülhetetlen, hogy ezekben a nehéz helyzetekbe belekerüljünk és továbblépjünk. Azt gondolom arra kellene példákat építenünk, hogy mennyivel könnyebb ha megbeszéljünk a problémáinkat vagy azt ami nem működik, ahelyett, hogy homokba dugnánk a fejünket és nem teszünk semmit. Ezt már próbáltuk és láthatóan nem működik. Egy szervezeti kultúra nem változik az egyik napról a másikra, viszont ezekkel az apróságokkal tudjuk nap, mint nap segíteni és erősíteni a változást. Ha maga egy AC sem tud a nehéz helyzetekben benne lenni hogyan is tudná másoknak ezt átadni és tanítani? Ha még nem gyakoroltad ezt hajrá és ess neki, mert nem a Kanban és a Scrum közötti különbség az izgalmas, hanem ezeket megoldani.