Régebben azt gondoltam, hogy ez egy jó tulajdonság. Mostanság egyre többször érzem azt, hogy inkább saját magunknak állított akadály.
Sokáig nem értettem mit szeretek annyira a crossfit-ben. Nagyon megterhelő a testnek és a léleknek egyaránt, mégis nagyon nagy adrenalint szabadít fel. Ahogy telt az idő, egyre inkább azt éreztem, hogy szeretem ezt a sportot, de nem azért járok oda, hogy kikapcsoljon és lelazítson, amiért valójában szeretnék ott lenni. Inkább szól a folyamatos versenyről, a megfelelésről, a teljesítményről és hogy folyamatosan előre kell lépned. Egyre inkább elfáradtam minden edzés után lelkileg és testileg is. Vajon a sport csinálta velem, vagy én magammal? Egyértelmű a válasz. Rájöttem, hogy nem tudom nem teljes gőzzel csinálni, ami a munkám mellett nem segít ellazulni, hanem további stresszt okoz. Adott volt a helyzet, hogy lépnem kell valamerre. A könnyebbik út felé fordultam: másik sportot választottam, mivel nem voltam képes nem 100%-al csinálni a munka mellett. Akkor azt hittem ez a nehéz feladat, de mára rájöttem, hogy az sokkal nehezebb lett volna, hogy megtanuljam nem maximalistaként csinálni ezt a sportot.
A munkában túlterhelt maximalistának lenni nem nehéz. Van egy olyan tulajdonságunk, hogy mindent is meg szeretnénk csinálni, vagy meg szeretnénk oldani. Látjuk magunk előtt a sok-sok feladatot, amit más lehet nem is lát és közben csak az látszik, hogy ha valamit nem csinálunk számunkra elég jól, akkor nem lehetünk elég jók. Ez leírva elég nagy butaságnak tűnik. Elfelejtjük, hogy mennyi eredményt értünk már el és csak azt látjuk, hogy mit nem értünk el. Nehéz egy olyan helyzetben benne lenni, amikor érzed, hogy sokkal jobb is lehetnél, de nem tudod meglépni, mert annyi feladat van rajtad. Mindenhol helyt szeretnél állni, megmutatni, hogy jól tudod csinálni, majd jön a pont, amikor ráeszmélsz, hogy ez már neked sem megy. Az első gondolat, hogy velem van a baj, valamit én nem csinálok jól. Valójában így van ez vagy csak magunkat akarjuk arról győzködni, hogy van még hova tovább? Több maximalista társammal találkoztam már, akik munkájuk közben arra eszméltek rá, hogy nem elég jók, majd mindig kiderült, hogy ők elég jók, csak nem látják maguk mögött az eredményeket. Mindig csak a problémát látják, de az elért sikereket nem. Pedig bizony azok is ott vannak. Adott egy helyzet, ahol túlterhelt vagy. Ha napi 12 órát dolgoznál vagy többet, akkor sem tudnád megcsinálni. Attól fogod jól csinálni, hogy többet dolgozol? Nem. Attól, hogy megpróbálod a munkád priorizálni és meghúzni a vonalat, hogy mi fér bele az adott napra. Itt jön az első fájdalom, amikor rájössz, ez mennyire nem könnyű. Ha ezt kombináljuk még azzal is, hogy több szálon kell mozogjon az agyad, akkor jön a következő lépés, hogy mégis hogyan csökkented a szálak mennyiségét. Itt már vakarod a fejed, hogy vajon mi a megoldás. Egyszerű, mondják mások: engedd el. Ezt a mondat olyan egy maximalistának, mintha egy kést szúrnának belé. Elengedni? Na ne már, mégis azt, hogy kell? Sérüljön valaminek a minősége? Biztos, hogy nem! Ha van valami, ami igazán nehéz számomra, ez az. Mégis vezetőként nem engedhetek ennek a fájdalomnak, hiszen saját magamnak állítok egy falat, amin tudatosan tudok csak áttörni és nem magam kicsinálni. Nagyon nehéz ezt megemészteni. Az meg főleg nehéz, ha a vezetőd mondja el neked, hogy mit, ne csinálj, amivel persze nem értesz egyet. Majd eljön a pillanat, amikor belátod (jobb esetben), hogy nem attól leszel maximalista, ha mindent megcsinálsz, hanem attól, ha látod a hosszabbtávot is, és megtanulod elfogadni, hogy nem vagy attól rosszabb, ha nem sikerül mindenhová oda jutnod. Sőt rájössz, hogy ettől sokkal jobb vagy, ha megtanulod kezelni és elismered a sikereid.
Felismerni, elfogadni, látni a saját eredményeid, mind nehéz. Mégis ha nem tesszük könnyen saját magunk rabjává tesszük önmagunkat. Nézz magad mögé is és lásd az eredményeid! Nem lehet mindent tökéletesen csinálni. Merj változtatni, merj ne maximalistának lenni és elfogadni.
Comments